Közönyös Szküllák és segítőkész Kharübdiszek között, csendes vizeken raftingol a gyorsnaszád, aminek túl nagy sportértéke nincsen, de nyilván sokkal kényelmesebb így kalózkodni, mint amikor a zsákmányért küzdeni kell, mert a megtámadott nem akarja odaadni.

Kamarai tagdíj? Tessék, barátom, megtiszteltetés a számunkra. Nyugdíj-megtakarítás? Vigyed, komám, nálad jobb helyen van. Trafik? Tied, ha nagyon ragaszkodsz hozzá.

Mi vagyunk a víz, de te vagy az úr.

Láthatóan már ott a hajón is unják egy kicsit, hogy senki nem tanúsít semmilyen ellenállást. Így még az ágyúkat sem lehet kipróbálni. Azért is emelik folyamatosan a tétet, hátha valaki legalább egyszer elkezd zavartan köhécselni. De nem. Semmi fordulat. A közönség elrontja a rendezést.

Itt van a kötelezővé tett pénztárgépcsere. Van-e bárki, aki nem látta már a törvény elfogadásának pillanatában, hogy ebben a történetben is lesz valamilyen közgépes szál? Természetesen, a Magyar Nemzet szerkesztőségén kívül. És van-e bárki, aki a lázadás legkisebb jelével találkozott az országban? Mármint, a Magyar Nemzet szerkesztőségén kívül.

Az írás folytatása a hvg.hu-n olvasható.