Az elkötelezett karantén-pártiak szerint nácikkal nem beszélgetünk, és ha elfogadjuk a Jobbikot vitapartnernek, akkor ezzel legitimáljuk a párt nézeteit is a választók felé. Az elkötelezett vita-pártiak szerint már nincs értelme a karanténnak, így vitatkozni kell a Jobbikkal, hogy meggyőzzük a szavazóikat.

Ez a két vélemény csap össze nap mint nap a neves baloldali véleményformálók apró közösségében, és egyetlen egy mondat nem hangzik el, egyetlen műsorvezető se teszi fel a kérdést: ‘Kedves politikus úr, oké, hogy ön karantén/vita-párti, ez egy taktikai álláspont, de mivel szeretné meggyőzni a Jobbik szavazókat, hogy önre szavazzanak? Mert önmagában a vitától, vagy a karanténtól nem fognak önre szavazni.’

Ahogy a választási vereség utáni helyzetfelmérés is csupán a "ki a felelős a vereségért?" kérdéséig jutott el, a "mi a vereség oka?" helyett, úgy ez a téma is elveszik a taktikai küzdelmekben. A mondanivaló kutatása helyett annak a pozíciónak a kutatása zajlik, amiből a mondanivalót el lehet mondani. Csak hát mondanivaló nincs. Így születnek álválaszok álkérdésekre, és így válik értelmetlenné a pozíció kutatása.

A legfontosabb kérdés nem az, hogy szabad-e vitatkozni a Jobbikkal. Ez csupán az üzenet eljuttatás stratégiai kérdésének egy igen szerény része. A kérdés az, hogy az üzenet közlőjének van-e hitelessége, a mondanivalója meg tudja-e szólítani azokat, akiknek célozza, és hogy elő tud-e állítani ehhez olyan csatornákat, ahol valóban elérnek ezek a mondanivalók a célcsoporthoz.

A teljes írás a Kettős Mérce blogon olvasható.